1991. szeptember 18.

A távirati irodák repítették a világ minden irányába a hírt:
Nyolcvan magyar FTC-szurkolót állítottak elő Szófiában a Levszki - Ferencváros mérkőzés előtt, akik bolgár hivatalos közlés szerint botokkal, láncokkal és más tárgyakkal felszerelve támadtak bolgár drukkerekre és járókelőkre.
- Visszagondolva: Ugyan már, ilyen nem történt, csak önvédelemből szétvertük a ránk támadó kék-fehér cigányokat. Igaz, elég magyarosan!

1991. szeptember 17. Budapest

Újabb csata, háború, irány a Balkán. Egész délelőtt ittunk, így több százan vagyunk részegek. Kőbányáról, este óta vedelünk, elvégre KEK meccsre megyünk. Több busz indul, mi a Hegedűs Gyula utcától indulunk 2 busszal, de a Fradi pályától is indul vagy 5-6 busz. Vannak, akik vonattal jönnek, így jó mókára készültünk. Izgalmas dolgokat hallottunk a Cszka-Levszki fővárosi rangadókról, ezért nem üres, feltett kézzel indultunk. Reméltük, csapataink megütközhetnek, de azért nem vittük a készülődést túlzásba, egy-két bot, szerszám volt nálunk, de ez csak a megszokott, hiszen tudtuk, ha baj van, bármiből fegyvert tudunk varázsolni. Hátizsákom vállamon, benne, egy váltás fehérnemű, fogkefe, útlevelem a farmerom felső zsebébe, gáz spray első zsebbe, öntöttvas bokszerem a farzsebbe. Baj nem lehet. Indulhatunk. Hajrá Fradi!

Botrányos az indulás a „Simontól”, hiszen 30 km-ként meg kell állni. Inni! Mindenki szomjas, pedig tele van mindkét busz sörrel-borral, rövid itallal, de már viszket a tenyerünk. Nem csoda, hogy az Alföldön szétcsapunk egy csárdát, a szabadtéri kuglizok megpofozva, a játékszerűk, a bábuk a buszra kerülnek, valaki kitalálja „milyen jó lesz ezzel ütni a bolgár parasztokat”, így egyszerűen elvisszük a helyi menőknek a játékszerűket. A vasgolyó a csárda tetőszerkezetébe landol a cserepet beszakítva, ahonnan szokásunkhoz híven fizetés nélkül távoztunk. Zeng-zúg a Hajrá Fradi, miközben szirénázó rendőrautókat látunk buszaink mellett elsuhanni. Délvidék felől közelítjük meg Bulgáriát.

Délután autóbuszok indultak a Népliget elől is. Gazza nem tudta befizetni a 2000 Ft körüli összeget, így dél fele a zöld-fehér bajtársakat szomorúan kikísérte a Fradi pályához. Aztán az elfogyasztott fröccsök hatására, úgy gondolta, útlevél, pénz és minden nélkül, eljött az ideje, hogy elkísérje szeretett csapatunkat. Ezért nem csoda, hogy az elsők között szállt fel a névsorolvasásnál, valaki nevében. Ezek a buszok Erdély fele mentek. A hangulat itt is a tetőfokára hágott, Sanyink volt a mókamester, miután az ülések mögé bújva szította a hangulatot részegen.

Este értünk a magyar-jugoszláv gúnyhatárra, ahol pechünkre kezdetét vette a szerb-horvát háború. Így lezárták a határt. Senki se ki, se be! Csak mi mehettünk utolsónak. A magyar vámostól hallottuk: „Maguk menjenek, magukért nem kár!”
Túl részegek voltunk, hogy a következményekre gondoljunk és olyan szépek voltak a színes rakéták, lövegek, amely az éjszakát bevilágították. Bár tudtuk, ez nem pirotechnika.
Segítettünk egy magyar szeszcsempésznek az út mentén üzletet kötni, melynek következménye lett, hogy a szerb italboltos (partner) üzletének 50%-a buszainkra került a kasszával együtt. A szerb még egy-két pofont is kapott, mert nem értette meg, hogy természetes, hogy viszünk mindent.

Reggelre Szófiába értünk. Komolyan mondom, az Illatos úti vagy Hős utcai dzsumbuj kutyafasza, ahhoz képest, ami minket fogadott. A föld alól, pincékből, jöttek ki a helyiek és mind cigány. Abban reménykedtünk, hogy eltévedtünk és ez csak valami előváros, de rossz helyről közelítettük meg a bolgár fővárost, mert azt láttuk 1991-ben, körülbelül 35 évvel le vannak maradva.
Koszosak, szakadtak voltak a helyiek nagy része, a leva inflálódva, így mennyiségben annyi pénzünk volt, nem tudtuk hová rakni. A szappant kimérve árulták a főutcán, vágták, kilóra! Angol WC sehol, az utcákon 60-as években gyártott autók, melyekben a taxióra, a műszerfalt ellepő por. Vettünk is Birkással egy taxit, sofőrrel együtt. Mentünk mindenfele, a vidámparkot is lefoglaltuk. Ketten dodzsemeztünk 10 márkáért, miközben 300-an-játékra várva- tátott szájjal bámultak minket.

Időközben Gazza hullarészegen persze, Szófia város főterén (mint nálunk a Parlament előtti Kossuth tér) bevonja a város zászlaját, és mint Békéscsabán az eredményjelző tetején, felhúzza a német birodalmi vaskeresztes lobogót.
A csapatunk a Hotel Vitosába szállt meg, mivel már nagyon kellett WC-t keresnünk és tényleg sehol nem volt, mindenhol csak lyuk meg kapaszkodó, megkerestük a csapatot az ötcsillagosba. Meg éhesek is voltunk…
Nagyon örülhettek Nyilasiék meg a játékosok, hogy 80 részeg állat teleszarja a szobáikban az angol WC-ket, de úgy éreztük ez egy Fradi szurkolótól természetes. Röhögtek rajtunk Tibiék, sőt még sörözni is meghívtak a bárba. Rég egymásra talált a csapat és a szurkoló, tudták, mi mindenre képesek vagyunk!
Kajáltunk három szem (!) krumplit (az enyémből ellopott Birkás kettőt) meg kecskehúst paradicsommal –első osztályon-bolgár sörrel öblítettük és indultunk a mérkőzésre! A zenéről Zorán (Egészséges Fejbőr, KL szektor) gondoskodott, ő verte a bár dobját.

A délutáni csúcsforgalomban egyre többen az utcákon. A két buszunk egymásután halad, ahová felkéredzkedett a Sport Plusz újságírója is, úgy érzi, velünk nagyobb biztonságban van.
Érezzük győzni fogunk, itt csak mi magyarok nyerhetünk!
Olyan helyre érhettünk, mint Budapesten a Blaha Lujza tér. A buszok, trolik emberekkel teli, akik a mérkőzésre tartanak. Mutogatások, kölcsönös intézményes jelek. Aztán több százan kék-fehérbe egyik mellékutcából (mintha a Blahán a Népszínház utcából jönnének), mi meg állunk bezárva a buszba a piros lámpánál. Egyre közelebb vannak.
Ütik, dobálják a buszainkat. Ugrálunk fel az ülésekről. Az első buszban Hypósék, a miénkbe Birkásék, ütik már egy vasrúddal a buszunk szélvédőjét, miközben vagy 300-an körbe vettek minket…
- „Nyissad már az ajtót bazdmeg..” Ordítunk többen, nincs rosszabb mikor a betört ablaküveg mögött kiszolgáltatott vagy.
Előkerülnek a botok, kuglibábuk. Bokszer már a kezemen. A buszvezető nem akarja kinyitni az ajtót, de segítünk neki, hogy akarja. Nyílnak az ajtók. Gázt kapnak a bolgárok és ugrálunk le, lett hely, csattannak az ütők, a hátsó ajtónál is támadunk. Az első sor lezúzva, helyet vágtunk. Mindkét buszból kitörtünk, mind a 80-an. Pillanatokon belül a busz mindkét oldalát megtisztítjuk a támadóktól, aztán ellentámadásban megyünk át. Nem ismerték a KO-gázt. Többször egyszerűen belenéztek, sprayt kaptak, aztán, csitt-csatt. Sokan vannak, kell a vegyi fegyver is. Kezdjük élvezni a dolgot, már a kirakatokba is beesett több bolgár, ott is rúgjuk őket.
A csata 6-8 percig tartott, szétvertük őket. Másnap a liberális Kurrir azt írta, hogy „a buszaink a trójai falóra hasonlított, csak a modern korhoz idomulva a fegyvereink változtak, de ugyanúgy zúdultunk le vérszomjasan ordítva…”
Tudjuk menni, kell, győztünk. Ugrunk vissza a buszra, az a pár rendőr, aki látott mindent, semmit nem tudott tenni, de jöhetnek a rohamrendőrök.
Indulnánk is, de keresztbe áll egy troli. Nem akarja, hogy elmenjünk. Közben egyre több bevert fejű, megvert ember kezd visszaszivárogni. Sziréna, rendőrségi buszok, autók, nem tudunk már lelépni.
Pisztolyt kibiztosítva jönnek az első kommandósok, ajtót feltépve. A buszsofőr fejéhez fegyvert nyomnak, miközben az első öklöst a Sport Plusz újságírója kapja. Mi már focizunk az ülések alatt a bokszerekkel, meg ütőkkel. Eközben a visszatérő bolgár cigány csicskák tapsolják az intézkedést.

Mind a nyolcvanunkat beviszik a rendőrségre. Túl vagyunk azon, hogy egyesével mindegyikünket lekapták és falhoz állították, szétrúgták a lábainkat, kapjuk a sallereket. Közben gúlában állnak az elkobzott szerszámok. Néha odaugrik egy kék-fehér sálas és ellop egy-egy baseball ütőt vagy 5001-es gáz sprayt és elvegyül a tömegben, rendőrök elől futva. Több százan nézik végig megaláztatásainkat, visszaraknak minket az összetört buszokba a bolgár csicska rendőrök. Vagy 40 rendőr felnyomul a buszokra, hogy biztosítsák az előállításunkat. Mindegyik ideges a védőfelszerelése mögött, érezni, hogy gyűlölnek minket.
Elvisznek minket egy koszos, romos emeletes ház elé. Itt leszállítanak, és 3-4 percenként indítanak egyesével előre, majd befordítanak balra, az udvarra. Arra gondolunk, azért kell egyesével menni két rendőr kíséretében, hogy amikor kiesünk a többiek látószögéből, nekünk esnek ezek a vadállatok és ronggyá vernek.
Ugye nem tudhattuk, mi történik, mert vissza nem jött senki. Felrántanak az ülésből, megyek, felkészültem, hogyha a kanyar után nekem ugranak és ütnek - rúgnak többen, rutinosan földre vetem magam és a fejem védem. Lökdösnek, de nem vernek. Itt már nem! Kettős sorban állítanak fel minket, a legrosszabbra gondol mindenki. Az arcokon látszik a harc és az idegeskedés, pár perc lehet a meccsig, mi meg itt rohadunk! A cellák felől rossz magyarsággal azt halljuk: „Hajrá Fradi”, miközben kontaktlencsém spréjét keresem az elkobzott holmik között a rendőrségi folyosón. Azt gondolták arra is, hogy valami vegyi fegyver, ezért lefoglalták. Látom Birkást egy cellába. Őt rendőrautóval hozták be, nem busszal. Egy bolgár vezérszurkoló volt mellette a cellában, akit beidomított, ő lett a lelkes Fradi buzdító. Azzá tette, vidámságunkra.
Mennénk szurkolni és újra harcolni! Mindhalálig a Fradiért. Érezzük, erről most lecsúszunk.

Vagy 6-700-an kiáltják "Hajrá Fradi, hajrá Fradi!" A bolgárok meg "kommunist, kommunist". Röhög a stadion magyar része. Ők mondják ezt ránk. Vajon mit tudhatnak ezek rólunk?! A csapat jól játszik, gólt is rúgunk. Nehezen viselik a balkáni majmok. Egyre többen veszik körbe a mieinket, akik arról beszélnek, hogy mi hol lehetünk? Aztán jönnek az infók, lekapcsoltak minket. A kint maradtak felveszik az alakzatot, már repülnek az üvegek, kövek feléjük. A szünetben a szemben lévő Levszki "B" közép meg egyszerűen egy KEK meccsen (!) átvág a füvön, így támadják meg a mieinket. Megérkeznek a rendőrök, a tömegverekedést csak ez akadályozza meg. Viszket a mieink tenyere. Körülbelül 4-5-ször többen vannak a bolgárok, köztük sok a sérült, megvert. Bosszúra éhesek, de amikor 3000 ember verekedne, abból elvetemültségünket ismerve, csak mi jöhettünk volna, ki újra győztesen! Még akkor is, ha mi ebben most nem tudunk segíteni.

Zeng-zúg a "Hajrá Ferencváros!"
Nyerünk 3-2-re. Félreinformálnak minket a szófiai rendőrségen, azt mondják az egyenruhások, ők nyertek 3-2-re. Vidáman mondjuk nekik Budapesten 5-öt kaptok és meg is lesztek szexuálisan kezelve. Nem értik! Pedig kézzel még mutatjuk is nekik, már nincs bennünk semmi félsz, mennénk. Biztos jó móka van a stadion körül.
Visszaengednek a mérkőzés után a buszainkra, amit kifosztottak! Igen, a bolgár rendőrök. Ruhaneműt, kaját, pénzt, mindent elvittek. A busz hűtőjéből még a zsírban lefagyasztott kacsát is megzabálták, de vittek mindent. Kenyeret, tusfürdőt, cigit... És nagy bánatunkra, minden alkoholt!
Közben lesből a többi buszunk is tégla és kőzáport kap, sok buszon nincs üveg. Így amikor megérkezik a tolmács, a nagykövetség elé megyünk, ahol a mi buszaink mellett, a többi fradista károsulttal is találkozunk. Kanverébék busza széles nejlont kap vagy 15 métert, hogy legalább a szél ne fújjon be a visszaúton.
Elmondjuk panaszainkat, kitől-mit loptak el a bolgár rendőregyenruhába bújt bűnözők. Mindenki sokkal több mindent mond a valós kárnál, bár tudjuk, soha nem fognak minket kárpótolni. Gazzát érte a legnagyobb kár, alig bírja szófia magyar nagykövetség alkalmazottja írni. Sanyink trikóban mondja a bolgár éjszakában:
"Nincs meg a bőrkabátom, aminek a felső zsebébe volt az útlevelem. A pénztárcám (az sosem volt), a benne lévő 400 USA dollár és az 500 nyugatnémet márka. De a legnagyobb bajom, sehol nem találom az Oscar díjam".
A nagykövetségi titkár kezéből kihullt a toll és azt mondta érdekesen ideges hangnemben: " Vigyék innen ezeket az embereket."

Győztünk. Jövünk hazafele! Élünk, pedig még az életünket is odaadtuk volna csapatunkért!