Régóta szerettünk volna egy igazi angol derbire kimenni, hogy élőben érezzük át az ottani hangulatot, a mentalitást és a szurkolói életet a meccs előtt, közben és utána. Megérte várni, összejött, igaz ehhez az is kellett, hogy a West Ham kiessen a 2. osztályba.
West Ham - Millwall az Upton parkban, ez Angliában egy Fradi - Újpestnek felel meg.
Gyuszi barátom elkezdte szervezni az utat, több barátnak és ismerősnek mondogatta, hogy menjünk ki, de a végén 5-en indultunk neki. Elég érdekes felállásban, egy kispesti (Sirkó úr), egy újpesti (Balázska) és három Fradista (Gyuszika, Ózdi és én). Gyuszika felvette a kapcsolatot kinti barátokkal, hogy mennénk, és tudnak-e segíteni. Hála istennek, egy kint élő Fradista barátunk (Bence akinek sokat köszönhetünk) intézett szállást, kocsit és még fordított is. Utólag is köszi, és persze a szállást adó Daniról se feledkezzünk meg, köszi Dani. Térjünk vissza az induláshoz. Eljött a várva várt nap, 2012.02.03. Reggel a hatos, Budapest - Luton járattal indultunk a ködös Albionba. Becsekkolás után a reptéren iszogattunk pár söröcskét. A vámmentes részen olcsónak tűnt minden, ezért Sirkó úr beruházott egy üveg whiskyre, így meg is lett alapozva a hangulat az útra. A repülőn még pár pohár. Na jó fejenként kb. 8 sör. Lutonba érkezve, már igen jól néztünk ki. A reptéren díszes társaság fogadott minket. Kint is híre ment, hogy jövünk. Több barátunk is kijött elénk, köztük Bencével. Bence kocsijával megindultunk London felé, a városba érve gyors reggeli, nézelődés, majd a szállás elfoglalása. Délben irány a West Ham stadion, hátha tudunk jegyet szerezni valahogy, mert ugye azt még nem említettem, hogy jegyünk nem volt, a meccsre. Másnap viszont meccs! De mind tudtuk, hogy ez lehetetlen. De menjünk. A stadion környékén egy nappal a meccs előtt, már érezni lehetett, hogy ez más világ, mint amihez mi hozzá szoktunk. Sorok a pénztárnál, a shop tele, a környéken a pubok is tömve vannak. És hol van még a meccs? Körbejártuk a stadion környékét. Érdeklődtünk eladó jegyek iránt a pénztárban és a helyieknél. De nem értették. Erre a meccsre nem volt eladó jegy, egy hónapja elfogyott. Mit akarunk, bolondok vagyunk vagy mi? Több száz Angolnak nincs jegye. Így akkor marad a meccsnézés holnap egy pubba, a stadion környékén. Így kicsit szomorúan bementünk nézelődni a shopba. Én már untam ezért kijöttem. Kint álldogálva egyszer csak észrevettem, hogy a székházból kijön egy idős úr testőrrel. Elegáns megjelenés. Látom az angol szurkolók meglepett arcát és, hogy kicsit félve mennek hozzá, és kérnek az úrtól autogramot. Ez ki? Gondoltam magamban. Gyorsan szólok a többieknek, hogy jöjjenek ki, mert valami régi legendás játékos lehet, vagy valami nagy fejes. Jönnek is kifelé. Mondom Bencének, hogy szólítsa meg, mivel ő tud angolul közülünk. Mondja azt, hogy a magyar West Ham fan club tagjai vagyunk, de nem tudtunk regisztrálni. Így, nem is tudtunk jegyhez jutni. De mi jegy nélkül is jöttünk, csak azért, hogy itt legyünk. Mert akkora West Ham szurkolók vagyunk. Ha lehet, nem tudna segíteni. Bence már mondja is neki, amit megdumáltunk. Beszélgetés után kezet fog velünk, és ránk csodálkozik, hogy ekkora rajongók vagyunk. Mondja a testőrének, hogy intézkedjen. Pár perc múlva jön egy hölgy a székházból, és ő is kérdezősködik. Kik vagyunk, és tényleg magyarok vagyunk e. Az öreg utasítja a hölgyet, hogy intézzen jegyet nekünk, majd elköszön. Menne, de gyorsan szólunk a testőrnek, hogy szeretnénk egy fotót az úrral! Ó természetesen! Kész a kép. Az úr beül a Rolls Royce-ba, majd a sofőrjével elhajt. Mi a hölggyel megyünk a székházba. Kezdtünk örülni. De még nem hittük el, hogy lesz jegyünk. Az okmányainkat bent elkérték. Öt perc után jött a hölgy a jegyekkel, de nem csak jegyünk lett, hanem regisztrált is minket. Így innentől kezdve bármikor vehetünk jegyet hivatalosan! Á, ez mekkora. Jött a kérdés, ki volt az öregúr? Mikor kiderült, nem hittük el.
Ő volt a West Ham tulajdonosa, David Gold angol milliárdos.
Túltettük magunkat a hirtelen jött dolgokon. Ezek után a Green streeten a Qvin pubba iszogatni kezdtünk Mogyával, mert másnap 11 órára jövünk vissza. Mert fél egykor meccs. Pár korsó sör után visszamentünk a szállásra, pihenni. Jókat dumáltunk, sztorizgattunk régi meccsekről, balhékról. Itt Sirkó vitte a prímet, sokat röhögtünk. Lassan mindenki elaludt.
Reggel kelés, eljött a nagy nap. Tíz órára értünk a stadionhoz, kiderült, hogy szesztilalmat rendeltek el, az egész kerületben! Ez nagy érvágás volt mindenkinek. De nekünk főleg. Aztán megcsörren Gyuszi telefonja. Kint vagytok? Jön a kérdés. Igen. Akkor gyertek, a shop bejáratához! Miki a 2-ből volt, ő is megtisztelte ezt a derbit. Kiderül, neki egy kinti barátja intézett jegyet. A szesztilalom miatt ő is kicsit feszült. A tavalyi West Ham - Millwall-on hatalmas balhé volt. Meccs előtt, közben és utána is. Többször beszaladtak a pályára is. Ami a stadion körül volt, arról nem is beszélve.
Ezért a nagy tiltás. De állítólag Angliában megoldották, nincs balhé! Mondják itthon nekünk. Ha-ha-ha. Telik múlik az idő. Egyre feszültebb a légkör. Mindenki a Millwalliakat várja, lézengünk a stadion körül. Fölvesszük a várakozó pózunkat. Egyik sarkon a rendőrök is mozgolódnak. Aztán felénk indul több száz rendőr. A mögöttünk lévő utcából megjelennek a doktorok! Csak jönnek és jönnek a Millwalliak, Gyuszival összenéztünk, indultunk is pár West Ham-sel rájuk. Sajnos sok a rendőr, akik gyorsan közénk álltak. Kisebb dobálózás, kiabálás, egyezményes jelek mutogatása. Gondoltuk ennyi volt, ezért a stadion felé vettük az irányt. Sodródunk a tömeggel, egyszer csak egy kis sikátor tűnik föl, amit ki tudja miért, de nem biztosítottak a bobik. A sikátor másik végén mennek a Millwalliak. Erre megindul a sikátorba kb 30-40 West Ham-es. Gyuszival már össze se néztünk. Támadás! Már pár méterre vagyunk a Millwalliaktól, de észrevesznek a rendőrök. Pedig szép lett volna, Budapest után Londonban is megküzdeni velük. Sajnos, visszaterelnek minket. Irány a lelátó a stadionba. Egy perc alatt bejutunk! Nincs motozás, csak a táskába néznek bele. Nincs sor sehol, se a büfébe se a beléptetésnél, pedig csak 35 ezren voltak kint a stadionban! Szerintem 100 év múlva se lesz ilyen itthon! Arról nem is beszélve, hogy a WC-ben nem áll a vizeletben az ember bokáig, mint a Fradi pályán. A lelátó pedig olyan, mintha egy hatalmas szobában lennénk. Zúg az induló, egyszerre énekelnek, olyan a hangerő, hogy 2 kerülettel odébb is hallják. Itt nincs mikrofon, hangfal erősítő, szócső vagy elő énekes. Mégis van minőség, minden téren. Elkezdődik a meccs, West Ham-nek rosszul, egyből kiállítanak tőluk egy embert. De ezek ellenére küzdenek, hajtanak és meg is szerzik a vezetést. Őrjöng a lelátó! A pálya szélén buborékfújó gépek nyomják a buborékokat, csodás látvány. Szállnak a buborékok. Kicsit később egyenlít a Millwall. Mondanom se kell, ők is megőrültek. A végén az United kiharcolja a győzelmet, 10 emberrel. Csak szállnak a buborékok. Csodás volt a hangulat a lelátón. A meccs hajtós, küzdelmes volt. A lefújás után kulturáltan, és akadály nélkül ürül ki a stadion. Érdekes számunkra ez is szerintem. Ha ez a tömeg itthon lett volna, még mindig sorban állnánk valahol. Pár angol úrral futunk össze, akik megismernek. Láttak minket a meccs előtt odaállni, és szimpatikusak is voltunk. Főleg úgy, hogy kimondjuk, hogy Ferencváros. Képbe voltak velünk. Tudták, hogy a Millwalliakat megcsináltuk Budapesten. Megkérdezik rá érünk e. Mert elvinnének minket egy helyre. Persze, hogy rá! Elfogadtuk az invitálásukat. Húsz perc közös séta után, a kis utcákban már kezdett érdekes lenni. De bíztunk a mesterekben. Megérkezünk egy pub elé. Mondom Gyuszinak, hogy ismerős a neve. Igen az volt, Victoria pub. A hírhedt ICF kocsmája. Mivel nem lehet akárkiknek ki-be sétálgatni, még az angolok is engedélyt kértek. Elmondták az ottaniaknak kik vagyunk. Kijöttek, fogadtak és kis beszélgetés után beinvitáltak. Mondanom se kell, milyen érzés volt oda belépni. A hideg futkosott a hátamon. Bent elvegyültünk, iszogattunk. Sokan jöttek hozzánk érdeklődni. Kik vagyunk? Már kezdtük megszokni a helyet és a közeget. Mikor arra vagyok figyelmes, hogy a zene és a zsibaj megáll. Kezdenek az emberek fölállni, a légy zümmögését hallani lehet. Természetesen Gyula úr marad ülve a korsó sörével. Szólok neki, hogy jó lenne, ha föl állna. Mert itt lesz valami. Ő is feláll, és nyílik az ajtó. Négy középkorú mester lép be az ajtón. Amerre lépnek nyílik a tömeg. Mi természetesen ott állunk ahova tartanak, az egyik üdvözli az egész kocsmát, és ekkor mindenki beszélget tovább, megy újra a zene.
Ez az ami itthon eltűnt, a tisztelet. Nem is volt, max a régi 2-es idejében lehetett ilyet itthon érezni, látni. Aki áterezte anno, az tudja miről van szó, aki nem az képzelje el és szorozza meg azt ezerrel. Na, olyan érzés volt. Egyértelmű volt, hogy nagy emberek érkeztek. A legfiatalabb emberek is 30 körüliek. Azok is csak az apjuk után lehetnek bent, inkább 40 és 50 év az életkor, de itt mindenki tudta hol a helye. Nem szaladgáltak 10-20 éves bohócok, nem volt szarkavarás és széthúzás, mindenki egy irányba gondolkodott és ment. A górék közül az egyik mintha ismerős lenne. Tanakodunk is ki lehet, amikor kiderült nem hittünk a szemünknek, földbe gyökerezett a lábunk.
Úr Isten ez maga az Isten, Carton Leach.
A legenda, akinek az életéről a Futball maffia című film is készült. Úgy gondolom hihetetlen, de a többi úr is mind hírhedt ember. Óvatosan próbálunk kontaktot keresni velük, egy fotóra jó lenne összeállni velük és esetleg beszélgetni velük. Egy angol barát segít elmondani nekik kik vagyunk, de jön a meglepetés: már tudtak rólunk. Ezt nevezik szervezetnek és igen, Carton jobb keze odalép hozzánk kicsit meglepve állunk, majd kezet fog mindannyiunkkal, váltunk egy pár mondatot örül, hogy itt vagyunk. Említést teszünk a fotóról szól Cartonnak és ö készséggel int, hogy menjünk oda és álljunk mellé.
Megvan, innentől kezdve mit akarhattunk még? Hihetetlen volt. Innentől kezdve pia ,pia, pia. Fel kellett dolgozni ezt a hihetetlen eseményeket. Sikerült is Gyuszival felvenni a ritmust a mesterekkel. Sűrűn jártuk a pulthoz, söröztünk és kóláztunk, mind a kettő minőségi volt. Utána jó volt a hangulat, tánc, buli reggelig. Mulatoztunk, már fordítani se kellett, mert angolra ittuk magunkat. Jó volt, nem is tudtam, hogy Gyuszi tud angolul. Reggelre tudott. Én meg hívtam boldog, boldogtalant Magyarországra az Újpest – Ferencváros derbire, olyan baráti hangulatba kerültünk. Telefonszámot cseréltem fél kocsmával. Reggel elfáradva, de nagy élményekkel tértünk vissza a szállásra. Mikor délután magunkhoz tértünk, azt hittük álom volt az egész. Mikor a fényképezőgépet bekapcsoltuk kiderült, hogy nem. Ott voltak a fotók. Kézről kézre járt a gép, jöttek elő a sztorik. Micsoda nap volt. Ezek után már nem érdekelt semmi, pedig vasárnap délután volt, Londonban voltunk. Chelsea – Manchester volt, nagy nehezen megindultunk a Chelsea stadion felé, ha már ott voltunk, de kiérve rájöttünk ez más a tegnapihoz képest. Ez egy divat meccs és nem akarok megsérteni senkit, de itt nincs pia tilalom, vegyesen a szurkolók. Rengeteg ázsiai szurkoló. Szurkolói szemszögből egy kicsit más. Jegy természetesen nincs, pénzünk is elfogyott, de nem is érdekel. Igaz jegyüzéreknél volt 1-2 jegy, de horror áron. Mi inkább eliszogattunk a stadion melletti pubokban, azok is mind teli szurkolókkal. Bementünk az egyikbe, ott iszogattuk és néztük a mérkőzést. Jó kis meccs volt az is, de bennünk volt a tegnapi nap fáradalma. Már mennénk haza, de a repülő 6 órakor indul. Kis pihi és nemsokára újra Magyarországon. Fájó szívvel veszünk búcsút a szállásadóinktól és Londontól. Bence kidob minket Lutoba és irány haza. Itthon -18 fok és 20 cm hó várt minket. Az első mondatot Gyuszinak szegezem: Mikor megyünk vissza? Gyula úr biztat, remélem minél előbb. Érzi már ő is, hogy nagy hiba volt visszajönni a mínuszokba…
Írta: Csoma
